Válasz a válaszra
Mint az előző bejegyzésemből kiderült; a sok pozitív visszajelzés mellett akadt egy olyan is, amely határozottan negatív képet fest a könyvről. Ez önmagában egyáltalán nem probléma. Az már annál inkább, hogy a „kritika” a könyv fő gondolatmenetét továbbra sem érinti, helyette a lényegi tartalom szempontjából mellékes és leginkább általa vélt hiányosságokban tobzódik – amint azt legutóbb már részben kimutattam.
A „Kritikus” erre írt válaszának első részével, melyben általánosságban ír a források felhasználásnak módszertanáról nagy vonalakban egyetértek.
Ezt követően azonban tételesen érkeznek a tévedések, ahol a nagy szakszerűsködésben elveszik a józan paraszti ész.
A „kritkus” azt írja:
„Nem a szerző dönti el, hogy egy módszertani probléma „mellékszál”-e.”
Itt már eleve van egy logikai bukfenc, hiszen nem a módszertani kérdést neveztem mellékszálnak, hanem azt a résztémát, amin keresztül az első jelentősebb kritikáját megfogalmazta. De igyekezzünk jól érteni… Persze, hogy nem a szerző dönti el önkényesen, hogy mi a mellékszál, hanem a logika. Próbálja meg mindenki maga megválaszolni a következő kérdést:
Annak a kérdésnek a tükrében, hogy mi miatt került a komondor vészhelyzetbe, és hogy ezek alapján milyen úton lehetne megmenteni a fajtát, az a kérdés, hogy „Vadásztak-e Mátyás király udvarában kuvasszal?” vajon lényeges-e, vagy nem.
Ha a „kritikus” meg is tudta volna adni a választ erre a kérdésre (ahogy nem tudta…) akkor az mit változtatott volna a jövőbeli teendőkön??? Eddig minden visszajelző olvasó számára nyilvánvaló volt, hogy ez csak egy érdekes plusz adalék ahhoz a gondolathoz, hogy félreértéseken, tévedéseken, megalapozatlan „legendákon” alapuló tévhitekre épült egy sok tekintetben valótlan kép, amely pásztorkutyáinkhoz társult, és amelyhez sokan máig is ragaszkodnak.
Majd így folytatja:
„Ha egy történeti munka bizonyítása szelektív forráshasználatra, a releváns szakirodalom mellőzésére vagy hiányos forráskritikára épül, akkor ezek nem részletkérdések, hanem a könyv egészének tudományos megalapozottságát érintő alapvető problémák.”
Majd a zárszóban így tér erre vissza:
„Egy forrás relevanciáját nem az dönti el, hogy a szerző előzetesen haszontalannak minősíti, hanem az, hogy tartalmaz-e a vizsgált kérdésre vonatkozó adatokat, érveket vagy értelmezéseket.”
Itt bukik az egész „válasz” gondolatmenete. Mert e sorokkal ugyan önmagukban egyet lehet érteni, csak azt kellene érezni, hogy jelen esetben a könyv fő gondolatmenete és célja szempontjából mi számít releváns forrásnak. A „kritikus” azonban láthatóan nem érzi. Pedig a dolog nagyon egyszerű. Nem kell történésznek, vagy „módszertanológusnak” lenni. Tegyük fel megint a kérdést:
Az az információ, hogy az olasz borbély kikezdett egy lovászfiúval, az, hogy Felsőbüki olvashatta Mélich munkáit, hogy a Besztercei szójegyzék, Schlägli szójegyzék, Nyírkállai glosszák, Gyöngyösi szótártöredék milyen formákban tartalmazzák a mai kuvasz szó vélhető előzményét (Camaz, Kamaz vagy kwŮaz), mennyire releváns abból a szempontból, hogy Szent László, vagy Hunyadi Mátyás a mai kuvaszok „fajtatiszta” őseivel vadásztak-e, vagy esetleg más típusú kutyákkal, és legfőképp mennyire releváns abból a szempontból, hogy milyen okok vezettek pásztorkutyáink jelenlegi helyzetéhez, és miként lehet megmenteni őket. Ezek a források még arról sem adnak használható információt, hogy milyen kutyákkal vadászott Mátyás király, nemhogy a fajta jövőjét meghatározó kérdésekben. Tehát még a mellékszál szempontjából sem relevánsak, nemhogy a fő mondanivaló tekintetében. A „kritikus” mégis azzal a keretezéssel vezette elő ezeket az információkat, mintha valóban releváns információkat tartalmazó nélkülözhetetlen források sokaságáról lenne szó.
„Ha ezek a források valóban nem befolyásolták volna a könyv következtetéseit, azt tudományos elemzéssel kellett volna bemutatni.”
Tökéletes tévedés! Ezt az – egyébként tipikus – érvelési hibát úgy hívják: a bizonyítási kényszer áthárítása.
A „Kritikus” fordítva ül a lovon.
A könyv levon egy következtetést az általa feldolgozott források alapján. Ha valaki azt állítja, hogy egy általa hiányolt forrás ezt érdemben megváltoztatná, akkor ezt neki kell bizonyítania. Nem elegendő pusztán kijelenteni, hogy a forrás fontos. Be kell mutatni, hogy miben változtatná meg a könyv fő következtetéseit.
Pl. min változtatnának azok a szótárak, enciklopédiák és egyéb irodalmi művek, amelyeket abban a kontextusban sorolt hosszasan, hogy demonstrálja a könyv (általa vélt) hiányosságait. Mit kellene újragondolni az olyan források tükrében, amelyek tartalmazzák ugyan a komondor vagy a kuvasz szót, de semmi érdemi információt nem adnak e kutyákról (azon túl, hogy 1670-ben mennyibe került egy komondor ). Vagy a standardmódosítások idézése miben változtatott volna azon a kérdésen, hogy min csúszott félre a komondortenyésztés, és miként lehet a felállt helyzetből kilábalni. Ezek bizonyításának hiányában a kritika-sorozata csupán megalapozatlan állítások halmaza, melynek célja érezhetően egy negatív hangulatkeltés a könyvvel szemben.
Hasonló hiányosságot látunk az általa szintén említett Angyalffy Mátyás András írása kapcsán (amely megemlíti az erdélyi farkaskutyákat). Ezt az írást eképpen vezeti fel:
”Az erdélyi komondor projekt apropója és hogy miért kéne ismernünk a történelmünket.”
Csak éppen azt „felejti el” kifejteni, hogy ez mit is akar tulajdonképpen jelenteni… Min változtat az idézet? Mit kellene újragondolni az erdélyi kihelyezések kapcsán e forrás ismeretében?
Ez a célozgatás, sejtetés, annak az érzetnek a keltése, mintha nagyon tudná a dolgokat „csak most éppen nincs kedve kifejteni” egyébként nem új elem a bejegyzéseiben. Még a könyv megjelenése előtt volt egy bejegyzése, amiben a komondorral való vadászatról „értekezett”:
„Vadásszunk komondorral!
Amikor a juhász/pásztor kutyákról szó esik, akkor újabban mindig felmerül ilyen ösztönkészlet, olyan ösztön készlet.
Egy jó juhász kutya nem tehet kárt a jószágban, mert nem erre lett szelektálva....blba...bla..bla
Ha kicsit mélyebbre megyünk az előszeretettel használt funkcionalitás bugyraiba, akkor viszont azt látjuk, hogy a juhász illetve pásztor kutyákat rendszeresen kiragadták a "funkciójukból" és bele rakták egy teljesen másikba és ez évszázadokon keresztül működött.”
Itt is ugyanaz a minta: arról beszél, hogy ha „mélyebbre megyünk” kiderülnek a nagy dolgok, de a szakmai „mélyrehatolás” elmarad. Ráadásul azt is felfedi, hogy fogalma sincs a kérdésről. A könyv ide vonatkozó részéből ugyanis kiderül, hogy semmiféle ellentmondás nincs a pásztorkutyák zsákmányösztönére vonatkozó elmélet és a vadászat egy bizonyos módjában való felhasználás között. Ráadásul egy 1829-es és egy 1877-es forrás (melyeket a könyvben feldolgozok) segíti mindezek megértését. A „kritikus” vagy nem ismerte ezeket a forrásokat, vagy nem értette meg őket…
Pedig ezek valóban releváns források!
Eddig mindössze egy olyan bejegyzése volt, amivel van értelme érdemben foglalkozni.
Ebben, az előző századforduló elejéről származó Monostori vs Buzzi véleménykülönbség kapcsán foglal állást.
Monostori sok más korabeli véleményhez hasonlóan a mai komondorok és a mai kuvaszok akkori elődeit egyaránt komondornak nevezi, csak megkülönböztető jelzővel. Ő a megkülönböztetésre a borzasfejű és simafejű kifejezéseket használta. Buzzi ezzel szemben már komondornak és kuvasznak nevezte őket.
A „Kritikus” sokatmondóan (csupa nagy betűvel) kiemeli, hogy ez csupán Monostori véleménye:
„Szóval SZERINTE ezek a helyes elnevezések, mert ő így látja.”
Ez a keretezés megint egy látszat létrehozására szolgál (mint annyi más esetben a bejegyzéseiben…), jelen esetben azt akarja demonstrálni, hogy ez csupán egyéni vélemény, s mint olyan, komolyan nem vehető (holott Monostori négy évtizedre terjedő megfigyelésire hivatkozik), mintha már az önmagában elítélendő lenne, hogy valaki a saját véleményét képviseli. Ezzel szemben kétségek nélkül elfogadja Buzzi kijelentéseit, holott ő még csak nem is a saját megfigyeléseit, véleményét, hanem Kovásznayét erőlteti. A „kritikus” Buzzi esetében megfeledkezik a rajtam számonkért forráskritikáról… Fenntartás nélkül készpénznek veszi annak a Buzzinak az állításait, aki ugyenebben az írásában pl. a saját álnéven írt cikkeire hivatkozik, feldicsérve saját kritikáit… (…arról nem beszélve, hogy miközben egyik bejegyzésében azon igyekezett fölényeskedni, hogy ki nem ismeri az álneveket, nem veszi észre és/vagy nem veszi figyelembe Buzzinak ezt a turpisságát). Tényként kezeli annak a Buzzinak az állításait, aki egy másik (a könyvemben idézett) írásában tényként adja elő véleményét arról is, hogy miben különbözik a komondor és a kuvasz - amit Treitschke leírása és a korabeli fotók is cáfolnak, de minimum megkérdőjeleznek (amint ez a könyvemben is szerepel).
Az nem volt érdemi vita tárgya, hogy akkoriban pásztorkutyáink két fő típusát tartották továbbtenyésztésre érdemesnek. Volt viszont jó néhány javaslat arra vonatkozóan, hogy melyiket miként kell elnevezni.
Raitsits egy egész oldalas táblázatot rakott össze abból, hogy 1924 előtt ki, milyen névvel írt a két fő típusról (amely párosok nem is minden esetben voltak teljesen megfeleltethetők egymásnak, hiszen valójában nem is csak két típus volt).
A „kritikus” ennek ismertetését érdekes módon nem kéri számon, pedig ennek több értelme lett volna, mint az eddigi próbálkozásainak (ez megint arról árulkodik, hogy mennyire nem érzi a súlypontokat…).
Ennek kihagyására is van azonban logikus magyarázat.
A könyv már így is igen hosszú és a forráselemzős rész meglehetősen fárasztó. Az írónak mérlegelnie kell, hogy mi a fő célja, és ennek megfelelően mik azok a források, kérdések, amik feltétlenül szükségesek, és mik azok, ami nélkül ugyanúgy megérthető a fő gondolatmenet. Ugyanis a könyvnek célja van. Ez a cél nem az, hogy az író tárgybéli tájékozottságával hivalkodjon, hanem az, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a fajta valóban vészhelyzetben van. Hogy rávilágítson a rendszer hibáira, annak esetleges múltban gyökerező elemeire, majd végül megoldást kínáljon. És legfőképp; hogy ezek mentén az olvasók minél nagyobb hányadát cselekvésre ösztönözze. Ezt nem lehet elérni úgy, hogy a könyvet tele pakolja teljesen felesleges szótárkivonatolásokkal, standardmódosítgatások sorolásával stb., (az egy enciklopédikus mű feladata lesz) hiszen, ha az olvasók többségét elveszíti az első fejezetekben, az egész nem érte el a célját. Ennek érdekében született az a kompromisszumos megoldás is, hogy a még fontos, de várhatóan nem mindenkit érdeklő forráselemzéseket olyan háttérrel jelöljem, ami megkülönbözteti ezeket az alap szövegtörzstől. Hogy azért benne legyenek a könyvben, de akit nem érdekel az átléphesse. Ennek is van azonban határa, hiszen, ha túl sok ilyen rész van és túl hosszúak, akkor az a fő gondolatmenet követhetőségének rovására megy.
Ilyen megfontolások mentén tehát szándékosan nem került a könyvbe a két típus megkülönböztető neveinek teljes igényű számbavétele sem (és még sok más kérdés…), mert amellett, hogy igen hosszú lett volna, csak összezavarta volna az olvasót.
Itt el kellett dönteni, hogy a legjellemzőbb elnevezések (lompos, bagolyszemű, borzasfejű stb.) közül melyik legyen jelen következetesen a könyvben (hogy azok is tudják követni, hogy melyikről van szó, akik először találkoznak a témával).
Itt sem azért esett a választás a „borzasfejűre”, mert az „író” azt hiszi, hogy ez volt a legjellemzőbb, vagy legősibb, és nem is azért, mert Monostorival jobban szimpatizált, mint Buzzival, Méhellyel vagy Kerpelyvel, hanem azért, mert ez a legkifejezőbb. A két típus között a legfőbb különbség ugyanis a fej szőrzetében mutatkozott meg legjellemzőbben. Jónéhány olyan leírás van, amely szerint a kuvasz elődeinek tekinthető simafejű típus esetében is előfordult a hosszú, gubancolódó, koloncokban lógó szőr a test hátsó részén, vagy akár a test nagy részén. Sőt, egyesek még a teljes testfelületen lompos szőrt viselő „átmeneti” egyedeket is inkább kuvasznak tekintették, ha a fej szőrzete simaszőrű volt.
Régi rajz egy nagytermetű magyar pásztorkutyáról, amelyet kuvaszként jelöltek meg; Anghi szerint azonban kuvasz–komondor keverék.
Forrás: Erna Mohr: Ungarische Hirtenhunde, 1956, Anghi 1930 nyomán.
Hasonló, és mindezzel összefüggő a probléma a nevezetes kuvasz képpel kapcsolatban.
A Monostori Károly által kuvaszként megnevezett kutya
Forrás: Monostori Károly – Ebtenyésztés (1909)
Monostori a mai komondorok elődeit borzasfejű komondornak nevezte, míg a mai kuvaszok elődeit simafejű komondornak. Ezzel szemben Buzzi - akinek akarata végül érvényesült - a mai szóhasználatnak megfelelően komondornak és kuvasznak.
Azt a kisebb termetű heterogén állományt, amit Monostori kuvasznak nevezett, azt Buzzi spitz-pulinak.
A „kritikus” mindezt felsőbüki Nagy István Buzzira hivatkozó sorai alapján úgy adja elő, mintha ez valami tényszerűen kezelhető tévedés lett volna Monostori részéről, holott ez akkor egy legitim vita volt. Sőt!
Monostori nem véletlenül használta a kuvasz elnevezést e kutyákra. Ez az állomány ugyanis lényegében megfeleltethető volt annak a páriakutyaszerű, kisebb termetű, durva-, félhosszú szőrű, részben vagy egészében álló fülű változatos színű, heterogén munkatípusnak, amit az előző évszázadban pl. Pethe, Hanák, Varga leírása, vagy egy sor szépirodalmi mű kuvasznak nevez, amely szép számban jelent meg képzőművészeti alkotásokon is. Erre már utaltam a könyvben is.
A „kritikus” félreérti, vagy félremagyarázza a Markovics-idézetet is. Állításával ellentétben a könyv nem állítja, hogy a fekete komondorok eltűnése Markovics leírása szerint történt, vagy, hogy Markovics anyaga minden tekintetben helytálló. Mint az a könyvben is szerepel; ez a dokumentum „érdekes adaléknak” van szánva a szín kérdéséhez, a fekete egyedek eltűnéséhez, a puli-rendőrpuli-komondor méret alakulásához, a juhok és az őrzőkutyák színének viszonyához stb. És az is ki van emelve, hogy helyenként vitatható. Az az egy igaz, hogy a „vitatható elmélet” helyett „vitatható elem” fogalmazás szerencsésebb lett volna.
Mivel a jelek egy irányba mutatnak, egyre erősebb a gyanú, hogy ezek a félreértések inkább szándékos csúsztatások a „kritikus” részéről, aki továbbra is elszántan próbálkozik.
Ugyanakkor a könyv érdemi állításait nemhogy megdönteni, de még megkarcolni sem tudta. Tevékenysége többnyire kimerül a mellékes kérdések mentén történő dehonesztáló akadékoskodásban, irreleváns tudálékoskodásban.
A könyv vállalását, fő mondanivalóját és az ennek megfelelő szerkesztési elveket a „kritikus” nem akarja megérteni, hiszen az ő célja – úgy néz ki - nem a könyv valódi értékelése, megértése, hanem annak lejáratása, hiteltelenítése (akár annak árán is, hogy az olvasók jelentős része már rég nem veszi komolyan).
Vissza
